Erdélyi János nem Kissomlyó szülötte, nem is élt itt soha, mégis ezer szállal kötődik a faluhoz és a falu fölé magasodó Kis-Somlyóhoz is.
1955. szeptember 27., Duka –
Dukán született. Érettségi után fizikai munkásként dolgozott, viszonylag későn került a szombathelyi Tanárképzőre, ahol 1982-ben szerzett népművelés-történelem szakos diplomát, hogy aztán Kőszegen dolgozzon népművelőként, majd Budapesten újságíróként.
1984-ben került fel először a neve a stáblistára az Ez zárkózott ügy című filmben, Zsigmond Dezső munkatársaként. Ezt a filmet az akkori hatalom azonnal betiltotta. Arról szólt, hogy egy helyi közösség szeretné önmaga megválasztani első emberét. Akkor ez botrányos kívánságnak számított. A film azonnal hírnevet hozott, természetesen! 1990-ben jelent meg közös filmjük a mosonmagyaróvári sortűzről, ami aztán végleg elhelyezte a két alkotót a magyar filmes társadalom igazság oldalára. Az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz ügyében azóta sincs hivatalos igazság, csupán morális elégtételt kaptak az áldozatok családjai. A filmet Európa-díjra jelölték. Ma már vélhetően a „hivatalos” Európában ez képtelenség lenne.
Noha 2001-ig dolgozik együtt Zsigmond Dezsővel, első önálló alkotása is elkészül Tiszaberki tragédia címmel, 1992-ben.
Erdélyi János munkásságát nyilván sokan, sokféleképpen értelmezhetik. Bennem az a dokumentarista, patrióta rendezőt jelenik meg, aki ezer szállal kötődik szűkebb pátriájához, akinek fontos az a föld, amiből kinőtt, azoknak az embereknek a problémái, akik közül jött, akinek kőszegi borszaküzletében a kissomlyói evangélikus templom képével találkozik szembe a vásárló. Közben erős morális késztetést érez a nagy igazságok feltárásához, de legalább felmutatásához.
Kissomlyóiként nem lehet nem írni arról, hogy több filmje is a Kis-Somlyó szűkebb és kicsit tágabb környezetében játszódik. Olyan emberek a szereplői, akiket Kissomlyó, Duka vagy Hetye környékén mindenki ismer, akik akár mi magunk is lehetnénk. Sorolom.
Az első „hazai” film a 2000-es Búcsú Kemenesaljától, ami címében utal Berzsenyi híres, számunkra fontos versére is. Számomra ismerős emberek és betelepülő osztrákok beszélnek arról a helyzetről, ami kialakult a 90-es évek végére. Az elszegényedő, elöregedő Dukába és Kissomlyóra idegenek jönnek, megvásárolják házainkat, miközben a helyiek talajt veszítenek. A bécsi kukás, aki ottani keresetéből olcsón házat vesz Dukán és újítja fel azt csöpögően giccsesen, kimondja az igazságot: mit várnak az itteniek, ha helyben a fiataloknak nincs boldogulási lehetőségük?
A 2005-ös Az utolsó földművesek első képkockáin Györkös Antalt látjuk, ahogyan megeteti és megfeji utolsó tehenét. Aztán sorra a dukai gazdálkodók – Farkasék, Bukovicsék – következnek, aki még két kézzel kapaszkodnak a földbe, akik állatokat tartanak, mert így tanulták. Kultikus film, hitelesen mutatja be alkotójának kötődését ahhoz a környezethez, amiben felnőtt.
A Kis-Somlyó környékének II. világháború végi eseményeit dolgozza fel a kétrészes A háború mindennapjai című filmje. Az első rész az oroszok megjelenéséről szól, a megszállás kezdetéről és annak borzalmairól Dukában – sok-sok személyes kötődésű történettel. Megdöbbentő képsorok peregnek János családjának addig eltitkolt, keserű múltjáról. A film celldömölki bemutatóján a rendezőtől pár méterre ültem, amikor rokona az 1945-ös eseményekről, a csirkeól padlására bújt rokonokról beszél, János arcán patakzottak a könnyek. A kemény, egykori kőszegi Szandokán nem tudta visszatartani érzelmeit. A film második része Majthényi László kutatásain alapul, a háború után Kemenesalján felállított gyűjtőtáborokról. Addig kevésbé ismert történet, a szovjet hadsereg itt (Egyházashetyén, Kemenespálfán és Intaházán) gyűjtötte össze a szövetségesek által a szovjeteknek átadott, a háborúban a németek oldalán harcoló ukránokat. Az ő itteni szenvedésükről, a táborok brutális kegyetlenségéről ismerhetünk meg szomorú történeteket.
Az Ily korban szabadon című film a reményről szól. A filmben több, a környéken élő, a korral szembemenő embert mutat be. Olyanokat, akik valami más életet élnek, valamit, ami önmaguk boldogságát, önkifejezését valósítja meg. Kissomlyóról Kiss Imre a film egyik szereplője, aki a rendszerváltás környékén költözött a faluba és azóta lovaival él szabadon.
Nem mehetünk el persze a tágabb vasi környezetben történt eseményeket feldolgozó, A nyomsávon című kétrészes dokumentumfilm mellett sem. A film a rendszerváltás előtti idők határőrizetéről szól Kőszeg környékén. A három évtized távlatából feldolgozott események a mai középkorúak életében még napi valóságnak számítottak, de a mai fiatalok ezekről semmit sem tudnak.
A felsorolt filmek után nem nehéz megállapítani, hogy Erdélyi János dukai, kemenesalja és vasi. Helyi ember, akinek fontos, hogy bemutassa környezetének múltját, jelenét és álmodozzon annak jövőjéről. Ez is az oka annak, hogy 1994-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét, majd a 2009-es Balázs Béla-díj után 2017-ben Vas megyei Prima Primissima díjat kapott. Hogy helyben is maradandót alkotott, azt bizonyítja, hogy 2018-tól Keléd díszpolgára. 2023-ban a Magyar Művészeti Akadémia megválasztotta levelező tagjának.
De ne feledkezzünk meg arról az Erdélyi Jánosról sem, aki helyben is alkot. Aki szőlőt telepített a Kis-Somlyón és aranyérmes borokat készít, aki szürkemarhát tart Duka határában. Akinek iskolatársa a fél környék és aki itt szívja tele a tüdejét a szabadság levegőjével.
Erdélyi János közénk, közülünk való.
