Kissomlyó egyik legtöbbet látott lakója Horváth Józsefné Zsámboki Eszter, Eszti néni. Ő még emlékszik a világháború előtti időkre, a háború mindennapjaira. Ismeri a háború utáni átalakulás körülményeit. Beszélgettünk a két egyház régi viszonyáról, a II. világháború kissomlyói epizódjáról, a szovjet megszállásról, a szövetkezetesítésről és az evangélikus egyház életéről is. Olyan emlékeket idézett fel, amit feltétlenül meg kell örökíteni, hiszen ezek enélkül elfelejtődnének.
Eszti néni 1933-ban született, öt fiú után hatodikként. Édesanyja mindenáron szeretett volna a fiúk után egy kislányt is, így született ő hat évvel a legfiatalabb bátyja után. Elmondta azt is, hogy akkoriban nagyon sok gyerek született a faluban. Az evangélikus iskolában és a katolikusban is 7-7 ’33-as születésű gyerek volt. Vajon manapság hány év alatt születik ennyi gyerek Kissomlyóra?
Katolikus környezetben nőtt fel evangélikusként. Ennek kapcsán beszélgettünk a felekezeti kapcsolatokról. Eszti néni úgy emlékszik, hogy a két gyülekezet között ellenséges volt a viszony. A helyzetet csak súlyosbította, hogy a két lelkész (Kissomlyóra más településről járt plébános) sem szerette a másik felekezetet. A két gyülekezet társadalmi összetétele is nagyon különböző volt, hiszen míg a birtokos lakosság túlnyomó többsége evangélikus volt, addig a cselédség nagy többsége volt katolikus.
Érdekességként említette Nagypéntek ünnepét. Gyerekkorában a katolikusok ezt az ünnepet nem tartották, az evangélikusoknak pedig az legnagyobb ünnepe volt. A kissomlyói templomba ezért a fíliákból is nagy számban érkeztek az evangélikusok, például Duka felől annyian, hogy alig fértek el az úton. Volt olyan katolikus aki, hogy az ünnepet megzavarja, trágyás szekérrel ment a hazatérő tömeg közé.
(Ide azért kell egy kevés magyarázat. A katolikus egyház hivatalos álláspontja szerint a protestánsok akkoriban eretneknek számítottak, ez egészen a II. Vatikáni Zsinat lezárásáig volt így, akkor nyitott a katolikus egyház a protestánsok felé. Borzolta a kedélyeket az is, hogy a vegyes felekezetű házasságok esetében a katolikus egyház megkövetelte a protestáns féltől a reverzális aláírását, amiben az vállalta, hogy a születendő gyerekeket katolikusként nevelik fel. Akkoriban a katolikusok latinul miséztek, szemben az anyanyelven tartott istentiszteletekkel. Természetesen jelentős a teológiai különbség is. Ezek voltak feltehetően a mély ellentét okai. – EK)
Ezután tértünk rá az evangélikus egyház mindennapjaira. Eszti néni úgy fogalmazott, hogy a gyülekezet tagjainak kapcsolata az egyházzal élő volt, odaadó és adakozó emberek alkották. Mesélte, hogy később, amikor a gyülekezet pénzügyeivel foglalkozott, látta a régi gyűjtések adományozóinak listáját. Sokan csak egy pengőt, vagy ötven fillért tudtak adni, de azt a szűkös körülmények között is odaadták.
Az evangélikus gyülekezet élete is élénkebb volt. Eszti néni idejében a nőegylet már nem működött, de amikor Szabó Lajos akkori lelkész megnősült, felesége a lányokkal külön foglalkozott. A vasárnapi istentiszteletek után délután könyörgések voltak, majd a lelkész ezután ment a fíliákba. Eleinte kétkerekű lovaskocsival – két Zsámboki fiú is szolgált akkoriban a lelkészcsaládnál cselédként, ők hajtották a kocsit –, majd később gyalog. Említette, hogy úgy tudja, később motorral járt, de ezt ő már csak Tóth Imre elbeszéléséből tudja (Utóbbit én is megerősíthetem, Tóth Imre sokat mesélt ezekről az időkről. Tőle tudom, hogy a gyaloglás és a motorozás közötti időkben a lelkész és ő kétkerekű kocsival járta a távoli fíliákat. – EK).
Ezután áttértünk a háborúra, beszélgettünk arról, hogy milyen volt a falu élete azokban az időkben. Úgy emlékszik, hogy nem romlottak az életviszonyok érzékelhetően – „én nem mondhatom, hogy olyan nagy szegénység lett volna a faluban”. A cselédeknek a gazda biztosította a megélhetést, a gazdaemberek pedig megtermelték maguknak az élelmiszert. Élelmiszer tehát volt elegendő, de mint mondta, „hogy ruhánk milyen volt meg cipőnk, az más volt. Én nem is emlékezem, hogy kinek a ruháit hordtam, mert énnekem nem tudtak, csak amikor iskolába mentem, akkor kaptam először új ruhát”. Négy bátyja volt a háborúban, az ötödiket a németek akarták magukkal vinni. Akkor négyen összeálltak és a jánosházi erdőben egy bunkert ástak maguknak és oda bújtak el, csak akkor merészkedtek elő, amikor bevonultak az oroszok. Eszti néni volt az egyetlen, aki édesanyja mellett maradt.
Pénzük nem volt. 800 négyszögöl földjük volt csak és megkapták a gabonát a majorból. Hitelbe vásároltak, írta fel a boltos, hogy mit vettek, majd amikor a negyedév végén kifizették a cselédeket, abból ők is kifizették a boltost.
Jánosházáról jártak ki kereskedők zsidók, ő is jól ismerte őket. Volt közöttük pék, hentes. Volt, aki az állatokat vásárolta fel, volt, aki kocsival járta a falut és szedte össze a tojást, meg ami eladó volt. A faluban így nem volt zsidó bolt, a Király Linus néni volt a boltos, illetve a Szabadi kocsmánál is volt egy kicsi bolt.
A boltban élelmiszert nem vásároltak, mert azt megtermelték. Cukrot, sót, ecetet vettek, ami kellett a háztartáshoz. A kenyeret otthon sütötték, szinte minden háznál volt kemence.
A német megszállás sem változtatott a mindennapi életen. Eszti néni azt mesélte, hogy még a német katonák adtak a gyerekeknek lekvárt, csokit és más apróságokat. A zsidóüldözés sem érintette a falut, hiszen Kissomlyó egyetlen zsidó sem élt.
Aztán a faluba ért a front. Még vasárnap délután voltak a könyörgésen a templomban. Akkor imádkozott a lelkész, hogy Isten segítse ki őket az ellenség kezéből és azt kérte, hogy mindenki próbáljon elrejtőzni, ahogy tud. Hétfőn a falubeliek elkezdtek felköltözni a hegyre a pincékbe. Arra emlékszik nagyon, hogy Varga Imrééknél volt egy pici, hat hónapos baba, ő segített nekik felköltözni, ők a Borosék pincéjébe mentek.
Nekik nem volt hova menni, ezért a sokgyerekes, nagyon szegény Sinkovics családdal együtt és két másik, valahonnan a majorba került családdal a Záborszky pince mellett levő mélyedésbe húzódtak. Ez a nap 1945. március 23., hétfő volt. Vittek dunyhát, vánkost, de így is hideg volt. Neki valamiért le kellett jönni a faluba és mire visszaért, már senki sem volt a mélyedésben. Édesanyja aztán egy pincéből kiabált, hogy oda menjen, mert ott van mindenki. Mint megtudta, az történt, hogy egy magyar katona talált rájuk, aki nem értette, miért a szabad ég alatt húzzák meg magukat. Ez a katona aztán odament egy lezárt pincéhez (a káldi Toldiék pincéje volt), leverte róla a lakatot és oda terelte be a társaságot. A szűk helyen alig fértek el.
Egyik reggelre, mire megvirradt, elaludt a lámpa, kifogyott belőle a petróleum. A Végh és a Záborszky pince között volt egy gyalogút, azon indult a faluba pótlásért. Futás közben egy durranást hallott, a Végh szőlőben repkedtek a szőlőtőkék, aztán újra. Lőtték a hegyoldalt. Amikor leért a faluba a „Mári néni elé” (ez a hely ma a Deák utca felső része, „Mári néni” pedig a dédanyám – EK), ott állt egy nagy szederfa és mellette egy tank. Csillag volt rajta! A mellette álló katonák ruhája hasonló volt a németeké, de a beszédük meg nagyon más volt. Hozzá nem szólt senki, lefutott a petróleumért és egy kis kerámia kancsóval futott vele vissza a hegyre.
Tehát az oroszok lőtték a hegyoldalt, de találat érte az evangélikus templom tornyát is, Horváth Sándor és Nováky Ernő házát is érte apró talári néniálat. Ez a három épület sérült meg.
(Varga Ferenc Kissomlyóról szóló könyve más eseménysort mesél el. A könyv szerint a szovjet hadsereg március 28-án ért Kissomlyó határába Jánosháza felől tankokkal. Szerinte a Király-porta mellett álló szénakazalról lőtt valaki rájuk géppisztolysorozattal (Eszti néni úgy hallotta, hogy ez a hegyen történt), mire válaszul a katonák aknavetővel leadtak három-négy lövést, melyek közül az egyik Kiss Ferenc bognárműhelyét találta el. Varga szerint ezután elfoglalták a falut, akkor halt meg Nagy Ignác magyar katona. Az oroszoknak szerinte egy tank veszteségük volt. Ez a leírás azt feltételezi, hogy komolyabb összecsapásnak kell lenni annál, hogy valaki lőtt egyet a szénakazalról, az oroszok meg egyszer visszalőttek. – EK)
Eszti néni azt is mesélte, hogy amikor ő lejött a hegyről, azt látta, hogy többen álltak a gesztenyefáknál, Lórántffy János bácsi háza előtt. Később tudta meg, hogy Lórántffy János fehér zászlóval integetett az oroszoknak, amikor azok megérkeztek. A katonák odamentek hozzá, az oroszul jól beszélő öreg (feltehetően orosz hadifogságban lehetett az első háború alatt/után) elérte, hogy a falut egyáltalán nem támadták. Ő arról sem tud, hogy bárkit, különösen nőket bántottak volna. Beszélték, hogy egy öregasszonyt megerőszakoltak, de hogy abból mi igaz, nem tudja. Varga Ferenc könyvében egyébként az szerepel, hogy az orosz hadsereg átvonulásáról egy-két asszonykának maradt emléke.
Egyetlen súlyosabb esetről tud. A hegyen rálőttek egy orosz katonára – állítólag egy német. Akkor odamentek az oroszok és a férfiakat összefogdosták, odaállították őket a fal mellé – hogy kiderítsék ki lőtt? Akkor azt hitték, hogy véres vége lesz a dolognak, de aztán nem történt tragédia, megmenekültek.
A szovjet hadsereg tehát átvonult Kissomlyón, ezután a hegyről szép lassan mindenki visszaköltözött a faluba. Egy-két nap múlva a Rajki-házba beköltözött egy szovjet tiszt. Hozzá lehetett menni, ha valakinek problémája volt. Hozzá ment aztán Szabó Lajos evangélikus lelkész is, hogy tarthat-e istentiszteletet, amit engedélyeztek is neki. Úgyhogy vasárnap már volt istentisztelet.
A háború tehát Kissomlyón két istentisztelet között lezajlott.
A háború után Kemenespálfán, Egyházashetyén és Intaházán gyűjtőtáborokat rendezett be a szovjet hadsereg. Eszti néninek ezzel kapcsolatban is van emléke. Lakott akkor a faluban egy asszony, akinek a férje korábban a Sívó-majort vezette. Ez az asszony megtudta, hogy a testvére a pálfai táborba került, így megkérte Eszti nénit, hogy kísérje el, talán tud vele találkozni. Vittek magukkal élelmiszert és elmentek Pálfára.
A tábor ott volt, ahol az újabb házak vannak, a Kissomlyó felőli faluvégen. Amikor odaértek, látták hogy rengetegen vannak, magyar katonák. A kapuban aztán kiderült, hogy az asszony testvérét már elvitték egy másik táborba (később épségben hazatért), így a vitt élelmiszert a kerítésen keresztül dobálták be a még ott levőknek.
A háború egyik kellemetlen mellékhatása egy hasmenésjárvány volt, amit sokan elkaptak és sokan bele is haltak. Eszti néni szerint ez az ukrán nők miatt volt. A faluba több házba is költöztettek ilyen nőket, hogy kielégítsék a szovjet katonák igényeit, akik közül sokan voltak Kissomlyón elszállásolva. A gyerekek pedig lesték őket a majorban, hogy „hol hemperegtek”. Azt mondja, hogy nem is hallott róla, hogy ez a járvány a környéken kívül máshol is lett volna. Mindenesetre ez volt az ún. „ukránfosás”. Eszti néni egy kisgyerek rokona is elkapta, őt Mári néni eldugott otelló bora mentette meg.
A háború után elkezdődött a társadalom átalakítása. A falu első párttitkára nem volt kissomlyói, hogy honnan került ide, azt nem tudja. Mindenesetre ez a Tóth Gyula nevű ember kissomlyói lányt vett feleségül, majd megkapta a Sívó kastély mögött álló, már régen lebontott gazdasági épület végében épült kocsislakást.
(És itt újra össze kell vetnünk a történetet Varga Ferenc könyvével. Eszti néni szerint ez a Tóth Gyula volt az első párttitkár, Varga Ferenc pedig Görög Imrét említi. Hogy aztán Tóbiás Károly, aki mindkettőjüknél a második párttitkár volt, végül hányadik lehetett, nem tudni. Elképzelhető, hogy Tóth Gyula, vagy Görög Imre volt első párttitkára a kissomlyói kommunistáknak valamilyen sorrendben és Tóbiás Károly már a harmadik volt. Érdekes körülmény, hogy Horváth József, Eszti néni férje lett később a párttitkár, ami aztán komoly bonyodalmat okozott az életében. – EK)
A szövetkezetesítés ’49 telén történt. Eszti nénit Szabó Lajos lelkész Gyenesdiásra küldte egy hat hetes gyülekezeti munkatársképző tanfolyamra. Mire hazaért, megalakult a TSZ. A borgátai Böröcz József ment értük, ő újságolta, hogy Somlyón megalakult a szövetkezet. Mint kiderült, Laci bátyja és a cselédből lett birtokosok léptek be először. Azok a szegény emberek, akik korábban a földosztás során jutottak földhöz, de nem tudtak vele mit kezdeni.
A földosztáskor földet ugyan kaptak, de nem voltak a gazdálkodáshoz szükséges állataik, nem volt fogatuk, nem voltak szerszámok. Mindenki kapott egy marhát, de az édeskevés volt a gazdálkodáshoz. Annyit tudtak tenni, hogy összeálltak ketten, befogták a két marhát. De etetnivaló sem nagyon volt, hiszen nem voltak rá fölkészülve. Így aztán nem ment nekik az egyéni gazdálkodás, beálltak hát mindannyian a TSZ-be.
A korábbi birtokosok azonban eleinte ellenálltak. Aztán őket is sorra hívták be, hogy írjanak alá. Hallott arról, hogy volt olyan, akit meg is vertek, de biztosat nem tud.
A TSZ aztán más szövetkezetekkel ellentétben ’56-ban sem bomlott fel, bár voltak, akik megpróbáltak kilépni. Többen összeálltak, hogy hazaviszik azt, ami az övék volt, néhányan állatokat és eszközöket vittek is haza. Bementek a gabonaraktárba is. Ez a Tompos-ház padlásán volt. Vitték a zsákokat, hogy merik a gabonát és hazaviszik, de Szabó Lajos, a raktáros, nem engedte, ők pedig erőszakot nem alkalmaztak.
Többen nem mentek dolgozni sem a közösbe, csak többnyire a korábbi szegények. Eszti néni bátyja és apósa kocsisok voltak. Ők ketten mentek, vetették a gabonát, mintha semmi sem történt volna.
Jóska bácsi, Eszti néni férje akkor katona volt. A környéken valahol lerobbant egy katonai terepjáró és Jóska bácsit egy körtvélyesi katonatársával elküldték Veszprémből ezért az autóért, ők pedig Kissomlyóra is eljöttek. Akkor még a majorban laktak. Jóska bácsi otthon maradt estére, a körtvélyesi fiú pedig elment a nagyanyjához a faluba.
Ott a nagyanyja mesélte aztán neki, hogy Varga Dénes előtte nap többek előtt kijelentette: „holnap megtisztítjuk a falut a szeméttől, kivégezzük őket”. A szemétnek nevezettek között volt Eszti néni bátyja és apósa is. A körtvélyesi fiú előtte már jócskán ivott, felháborodott és átment Varga Déneshez, hogy ezért lelövi. Közben Jóska bácsi kereste ezt az embert, hogy indulniuk kell, akkor tudta meg, hogy mi történik. Ő ment utána és rángatta el a Varga-házból, így aztán végül nem történt tragédia.
Az egyházi iskolákat 1948-ban államosították és a felekezeti iskolák tanulóit egy osztályba tették. Az iskolák egyébként sokkal inkább megszenvedték a világháborút, hiszen a tanárok, tanítók többsége haza- vagy elmenekült, illetve bevonult katonának.. Kissomlyón egy Fekete Irma nevű tanítónő foglalkozott az evangélikus gyerekekkel, de amikor közeledett a front, ő is hazament Kemenesmagasiba. Ezután volt, hogy egy gércei, volt, hogy egy káldi végzős tanuló tanított, de volt, hogy Szabó Lajos lelkész. Akkor a tanítás már nem az iskolában, hanem a lelkészi hivatal egyik helyiségében volt. Aztán érkezett egy menekült házaspár, az asszony pedig tanítónő volt, aki aztán tanította is őket. Közben volt olyan, hogy az evangélikus gyerekeknek is át kellett menni a katolikus iskolába tanulni – Pap Károlynak hívták az ottani tanítót –, mert az evangélikus iskolában német tábori kórházat rendeztek be.
A háború után az evangélikus iskolát kitakarították és fertőtlenítették, így az oktatás visszaköltözhetett oda. Aztán Döbröntei tanító is visszatért a katonaságtól és folytatódhatott a rendes tanítás.
Az államosítás után a két iskolát összevonták, az alsó tagozatos gyerekek az evangélikus iskola, a felsősök pedig a katolikus iskola épületébe jártak. A korábbi ellentétek a két iskola tanulói között, ha nem is folyamatosan, de elő-előjöttek. Gyakoriak voltak a kölcsönös frocilizások még akkor is, ha a gyerekek egyébként a faluból jól ismerték egymást, együtt játszottak. Eszti néni a majorban ráadásul többségében katolikus gyerekek között nőtt fel, így neki nem volt annyira idegen az új közös iskola.
A beszélgetés során többször előkerült Eszti néni kapcsolata az evangélikus gyülekezettel, különösen Szabó Lajos lelkésszel. A kezdetben nagyon szoros kapcsolat később teljesen elhidegült, olyannyira, hogy évtizedekig a templom környékére se ment. A visszailleszkedés Mitykó András lelkész feleségének késztetésére és hívására történt.
Eszti néni már a beszélgetés elején kijelentette, hogy Szabó Lajosnak köszönheti, hogy olyan ember lett, amilyen. Gyermekkorában rendszeresen vett részt a gyülekezet eseményein, a hitoktatásban. Fiatal lányként a lelkész több konferenciára és különböző, az egyházi szolgálattal kapcsolatos képzésre küldte. Mint már szó volt róla, a TSZ alapítás idején, 1949 telén – tehát a felekezeti iskolák államosítása és az egyházak szerepének tudatos, állami visszaszorítása, az egyházi személyek üldözése idején –, is egy hat hetes munkatársképző tanfolyamon volt. Életének tehát természetes része volt a gyülekezeti munka.
Ezt a szoros kapcsolatot még az sem törte meg, hogy iskolás korában, katolikus osztálytársaival még a katolikus templomba is eljárt, úrnapjára szedték együtt a virágot, építették a sátrat, hordták széjjel a szentelt virágot. Egyszer még az is előfordult, hogy elment a katolikus lányokkal feltámadásra Hetyére. Akkor útközben találkozott Szabó Lajossal, aki aztán húsvét után kérdőre is vonta, hogy hol járt.
A radikális szakítás azonban később történt, amikor Eszti néni feleségül ment Horváth Józsefhez. Jóska bácsi kommunista párttitkár és katolikus vallású volt, ezt a házasságot Szabó Lajos sohasem bocsátotta meg neki. Gyakorlatilag attól fogva kiszorult a gyülekezet életéből.
(Szabó Lajosról feltétlenül írni kell, hogy értsük a helyzetet. Minden vele kapcsolatos visszaemlékezés hangsúlyozza a lelkész kiváló felkészültségét és odaadó szolgálatát – de szigorát és szótlan zárkózottságát is. Kissomlyón távozása után is sokan emlegették szeretettel. Korábban már volt szó arról, hogy a két felekezet és a lelkészek között kifejezetten rossz volt a kapcsolat. Abban az időben sajnos ez természetes volt, szó sem volt még az ökumenéről. Akkoriban többet nyomott a latba a két felekezet közötti különbség. A harmincas években a katolikus klérus még kemény teológiai támadásokat intézett a protestánsok, így az evangélikusok ellen. Hogy a politikához milyen viszonya volt Szabó lelkésznek, így az ötvenes évektől fogva a kommunistákhoz, arról nincs adat. Feltehetően múltja és neveltetése okán, illetve az egyházakat sújtó politikai nyomás miatt nem volt híve az új rendszernek. – EK)
Eszti néni életében szakítás fájdalmas törést jelentett. Közben persze gyerekei részt vettek a hitoktatásban, konfirmálkodtak is, de még az egyházi adót sem kérték tőle és senki sem kereste a gyülekezettől. A gyülekezettel való kapcsolata Mitykó András lelkész feleségének segítségével kezdett újraépülni, majd Farkas Etelka lelkészi szolgálata alatt állt helyre. Eszti néni újra fizette az egyházfenntartói járulékot, tagja lett a presbitériumnak, sőt férje is rendszeresen részt vett az istentiszteleteken, ő is az evangélikus gyülekezetnek fizetett egyházadót, később evangélikus lelkész temette.
Kora miatt is több betegséggel küszködik évek óta. Néhány éve olyan súlyos állapotba került, hogy már az ágyból sem tudott felkelni. Imáiban arra kérte az Istent, hogy bocsássa meg bűneit és halhasson meg. Amikor a legmélyebb testi és lelki válságban volt, az új egyházi év előtt a gyülekezet kántora vitt neki egy bibliai útmutatót. Ő az ágyában feküdt, a kántor pedig a lányával a konyhában beszélgetett. Akkor valami hirtelen késztetésből felkelt az ágyból és meglepetésre kiment a konyhába. Ezt követően mély nyugalom szállta meg, ami azóta is kitart. Ma már kiegyensúlyozott lelkiállapotban és korához képest jó egészségben éli a napjait.
Eszti néni a hosszú beszélgetés során olyan történeteket mesélt el, amit a faluban más már nem tudna felidézni. A 90 év során több társadalmi rendszerben élt, kitört a szegénységből, felnevelte gyerekeit, megküzdött lelki és testi bajokkal. Minden alkalommal élmény beszélgetni vele.
