A néhány hónap alatt, mióta ezt a Kissomlyó múltjáról szóló blogot írom, sokan kérdezték, hogy mi ennek a célja. Érzések, tisztelet, félelem. Három olyan fogalom, amit magyarázni illik.
Az érzések vetítik ki a képet, ahogy Béla magyar király kíséretével felkapaszkodik a mai borgátai temető felől a Kis-Somlyó tetejére, ott a pohárnok egy kupa (talán menet közben a hegyen beszerzett) borral kínálja, majd Kissomlyó felé leereszkedik a csapat és Zágráb felé távozik. Szinte látom, ahogy Köcski Sándor nehéz társzekere megérkezik Köcsk és Hetye felől a Szent Miklós templomhoz. Az is látni vélem, amint Magyari István lelkész és nemes Kozári István azon tanakodnak, hogy a lelkész elmenjen-e a protestánsok üldözését szolgáló pozsonyi vésztörvényszék elé, vagy a kissomlyói birtokos elbujtassa-e a szőlőhegyen.
Tisztelettel idézem fel Zsigmond Pál ősömet, aki az ellenreformáció sötét fenyegetése alatt is hitvallóan segítette a fenyegetett gyülekezetet. Lélekben én is segítem a névtelen asszony kezét, aki megütötte a templomfoglalásra érkezett vármegyei bizottság tagját. Együtt lélegzem be a szabad levegőt dukai Takács Ferenccel és a többivel, akik 1783-ban a türelmi rendelet engedékenységét kihasználva újjáalakítják a kissomlyó evangélikus gyülekezetet. Ugyanígy gyakran elképzelem, ahogy Polgár István tanítóhoz a Hetye felőli úton vizsgázni érkezik Berzsenyi Dániel, de azt is hallani vélem, amikor Dani uraság esküvőjén a kissomlyói árvaház lelencei énekelnek. Látom őseimet, ahogy olvassák Simon József egyháztörténeti írásait és felemlegetik a hányattatás éveit.
Együtt siratom a faluval a Nagy Háború halottait, köztük dédapámat, aki három árvát hagyott hátra, és együtt örülök a II. világháborúból hazatérőkkel, köztük a fogságból érkező nagyapámmal.
És most – talán nem egyedül – kesergek azon, hogy ma Kissomlyó képtelen eltartani lakosait, a falu és a hegy útjai, házai elhanyagoltak, szegényesek. A márciusi hevenyészett Pilvax buszmegálló-kávéház ablaka ki van törve… A falu internetes felületein még azt sem képesek helyesen leírni, hogy mikor említi először ismert irat a falut, a templomot.
Mert a múlt, a jelen és a jövendő egymásba soroló, egymást erősítő idősíkok. Ha egy falu kidobja a múltját, akkor a jelene keserves, a jövője pedig reménytelen. Ebből ered a félelmem. Az ötvenes évek szövetkezetesítése elnéptelenítette a falut. Akik maradtak, azok a 90-es évekre megöregedtek, a temetőbe költöztek és házaikba idegenek jöttek, akiknek ebben a faluban nincs múltjuk, akiknek ennek a falunak a múltja nem jelent semmit. Eltűntek a faluból régi családok, nincs már Zsigmond, Szimeiszter, Kunoss, Kozári, Nováki, Uti és még sok más, ősi család.
Nevetség tárgyává lettek a régi nevek. A kőfejtőből Kráter lett, Kissomlyó régi nevéből Somolygó kocsma és Síkmosoly egyesület. Akinek a múlt nem érték, az könnyen játszadozik a nevekkel, mert nem is érti azok jelentését.
Ezért írom hát azt a blogot. Emléket állítani a falut építő ősöknek, a hitvalló evangélikusoknak, a lehetetlen feltételek között gazdálkodóknak, a téeszesítés miatt elköltözőknek. Akik nem törtek meg a töröknek, akik védték hitüket a németek ellen. És akiket a kommunista, majd nihilista világ kitörölni szeretne a múltunkból.
Ezzel talán egy keveset tehetek azért, hogy Kissomlyó egyszer újra élettel teli település legyen.
